|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 39 találat | lapozás: 1-30 | 31-39 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Izsák Márton 1999. június 5.Marosvásárhely köztéri szobrai közül a legismertebb a Bolyai Farkas Líceum előtt álló, amely, Bolyai Farkast és fiát, Jánost ábrázolja, Izsák Márton alkotása. Lassan fél évszázad telt el a szobor leleplezésétől. Sokéves, pénzhiányra hivatkozó halogatás után a szobor restaurálásáról és felújításáról döntött a polgármesteri hivatal. /Felújítják a két Bolyait. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 5./2000. május 8.1944. május 3-án gyűjtötték össze a marosvásárhelyi zsidóságot, majd nem sokkal azután útnak indították őket a haláltáborok felé. Most, máj. 5-én szentelték újra a száz éves zsinagógát, melynek teljes felújítása befejeződött. Az ehhez szükséges pénzt elsősorban a Joint, a zsidók nemzetközi segélyszervezete biztosította, és számtalan adakozó személy, cég, szervezet Romániából, Izraelből, Németországból, Kanadából, Skóciából, Ausztráliából és máshonnan. A hajdani csaknem hatezer lelket számláló, ma 217 tagúra fogyatkozott marosvásárhelyi zsidó közösség megünnepelte ezt a jelentős eseményt. Az újraszentelést Glantz Eliezer bukaresti főrabbi végezte el. Sauber Bernáth, a marosvásárhelyi hitközség elnöke felelevenítette a zsinagóga helyreállításának mozzanatait. Spielmann Mihály történész, a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője beszélt a marosvásárhelyi és Maros széki egykori zsidóság életéről, szerepéről. A történész elmondta, hogy a romániai zsidó szervezetek föderációjának jelenlevő vezetői megtiltották neki, hogy magyarul is szóljon az egybegyűltekhez, pedig a marosvásárhelyi magyar zsidóság történetéről beszélt. A történész szerint egyes hazai zsidó vezetők múltja sem éppen "szeplőtlen". A Kultúrpalota és a Városháza két budapesti zsidó műépítész: Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján készült. Spielmann Mihály arról is szólt, hogy Izsák Márton szobrász holokauszt-emlékműve 1947 (!) óta várja a vásárhelyi zsidó temetőben, hogy bronzba öntsék és köztéren helyezzék el. De erről ma sincs szó. /Újraszentelték a marosvásárhelyi zsinagógát. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 8./2000. június 26.Marosvásárhelyen jún. 23-25-e között megrendezték a Katolikus Napokat. Először a Deus Providebit Házban dr. Márton András vezetésével Az élő egyház jelene és jövője címmel zajlott pódiumbeszélgetés, majd felavatták a Caritas Otthoni Betegápoló Központot. A felújított Keresztelő Szent János templom benedikálását dr. Jakubinyi György érsek végezte el, megjelent Gyulai Endre, Szeged-Csanádi megyéspüspök is. A felújított templom udvarán leleplezték Márton Áron püspök szobrát, Izsák Márton szobrászművész alkotását. Csató Béla főesperes, plébános elmondta: Izsák Márton szobrászművész megkereste őt, mondván: zsidó emberként ingyen szeretné elkészíteni a kiváló püspök szobrát, amiért felemelte szavát a zsidóüldözés ellen. - Megnyílt S. Sebestyén József építész A Te házadat szentség illeti, Uram, örök időkre című, a székelyföldi katolikus templomokat bemutató kiállítása. - A háromnapos marosvásárhelyi katolikus ünnep legjelentősebb momentuma a Deus Providebit Tanulmányi Központ felavatása volt. Ennek megvalósítása legfőképpen Csató Béla főesperes, plébános hitéből és akaratából született. A központot 1994-ben kezdtek építeni. Felépítéséhez támogatást kapott Fodor Imre polgármestertől, a marosvásárhelyi önkormányzattól, az Illyés és Apáczai Közalapítványtól, a Határon Túli Magyarok Hivatalától, és nemrég a Sapientia Alapítvány kuratóriumától, no meg több magyarországi, németországi, osztrák, és más európai testvérgyülekezettől és alapítványtól, nem utolsó sorban az RMDSZ-től. Fodor Imre polgármester, akit a tanulmányi központ kuratóriumának elnökévé neveztek ki - azt emelte ki, hogy a központ a most szerveződő erdélyi magyar magánegyetem egyik helyszíne lesz. Az avató ünnepségen jelen volt még és beszédet mondott Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, valamint Lázár Mózes, országgyűlési képviselő, az Illyés Közalapítvány kuratóriumának vezetőségi tagja. A Deus Providebit Tanulmányi Központ háromszintes, hasznos felülete 3800 négyzetméter, 10 tanterem van benne, a Szent Mihály díszterem 130 férőhelyes, egy kápolnával, 8 irodahelyiséggel, 9 vendégszobával rendelkezik, mindezt 80 férőhelyes ebédlő, konyha, és sok más helyiség egészíti ki. - Jún. 25-én Pál-Antal Sándor levéltáros A marosvásárhelyi katolicizmus évszázadai címmel tartott előadást. A hálaadó szentmisét a főtéren ünnepi körmenet követte. /Katolikus Napok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 24., jún. 26., Máthé Éva: "Hitből és akaratból született!" = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 27./2001. január 30.A Salamon Ernő Gimnázium /Gyergyószentmiklós/ 2000-es évkönyve az iskola történetéből is tartalmaz fejezeteket. Az intézmény 1968-ban vette fel a Salamon Ernő nevet, ekkor avatták fel a költő szobrát az iskola előtt, Izsák Márton marosvásárhelyi szobrász alkotását. /Múlt és jelen egy évkönyvben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30.2001. május 26.A holokausztra emlékezik a marosvásárhelyi zsidó hitközség június 3-án a zsinagógában, majd a zsidó temetőben. A megemlékezésen a glasgow-i izraelita hitközség küldöttségét fogadják. A megemlékezés napja egybeesik a környék zsidóságának 1944-ben történt deportálásának időpontjával. Ausch Sándor, a hitközség titkára elmondta, a mintegy 250 lelket számláló marosvásárhelyi izraelita közösség minden évben megemlékezést szervez. A titkár szerint a hitközség a holokauszt emlékére tervez szobrot állítani; Izsák Márton marosvásárhelyi szobrászművész alkotása már 1947-ben elkészült. /A glasgow-i rabbit is elvárják. Holokauszt-emlékszobrot állítana a marosvásárhelyi zsidó hitközség. = Krónika (Kolozsvár), máj. 26./2001. június 4.6000 marosvásárhelyi és 6 millió európai elhurcolt zsidóra emlékeztek jún. 3-án a helyi zsidó közösség tagjai a zsinagógában. Az 1944 tavaszán történtekre visszatekintve Spielmann Mihály elmondta, hogy a megemlékezés szükséges, hiszen éppen a napokban avattak Antonescu-szobrot Bukarestben és hőst próbálnak formálni olyanokból, akik hóhérok voltak. Spielmann Mihály véleménye szerint szégyen, hogy míg Marosvásárhelyen van Antonescuról elnevezett bulevárd, addig a mártírhalált halt Salamon Ernőről még egy utcácskát sem neveztek el. Kifejtette, hogy a zsidógyűlölet reneszánszát éli, ami azt jelentheti, hogy a múlt szörnyei feléledhetnek, ahelyett, hogy végre létrejönne, a - sosem volt, de kívánatos - toleráns Európa. Az egy éve felújított zsinagóga közössége arról is döntött, hogy az udvaron felállítják Izsák Mártonnak az elhurcoltakra emlékeztető szobrát. /Feléledhetnek a múlt szörnyei? Megemlékezés a zsidó deportáltakról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 4./2001. június 27.A város jeles személyiségeit jutalmazó díszpolgári és a Marosvásárhelyt támogató külföldiek tevékenységét elismerő Pro Urbe-díjak átadásával veszi kezdetét jún. 27-én a Marosvásárhelyi Napok idei rendezvénysorozata. A helyi tanács határozata alapján az idén díszpogárok: Bethlen Anikó, Izsák Márton, Ioan Horea, valamint Simion Cotoi, a Pro Urbe-díjat egy magyar is átveheti: Józsi György zalaegerszegi tanár. - Gróf Bethlen Anikót ma már Marosvásárhelyen mindenki ismeri. Sokat tett, annak ellenére, hogy a sors tolószékbe kényszerítette. A rendszerváltást követő években létrehozta a Bethlen Alapítványt, hogy a rászorulóknak külföldi adakozók hozzájárulásával segítséget nyújtson. Egész életében nyelveket tanított, s fáradhatatlanul jelen volt valamennyi jelentős közművelődési eseményen. Izsák Márton szobrászművész alkotásaival Marosvásárhelyen lehet találkozni, az ő munkája a két Bolyai szobra, amelyet Csorvássy Istvánnal készített, a Bartók-szobor, a román katona emlékműve, de alkotásait vannak másutt is, így például Dés központjában a Deportáltak emlékműve, Gyergyószentmiklóson Salamon Ernő szobra. A zsidó temetőben pedig a gipszből készült Fasizmus borzalmai című műve látható, amely arra vár, hogy időtálló anyagból kiöntve valamelyik köztéren emlékeztessen azokra az időkre, amikor maga a szobrászművész is megjárta a lágerek poklát. Egy évvel ezelőtt Marosvásárhelyen, a Keresztelő Szent János plébánia udvarán avatták fel Márton Áron püspökről mintázott alkotását. A 88 éves szobrászművész élete évtizedek óta a városhoz kötődik. A Pro Urbe-díjas Józsi György Zalaegerszeg és Marosvásárhely közötti kapcsolatok kialakításában és fenntartásában, a két város intézményei közötti összeköttetés előmozdításában tevékeny szerepet vállalt. - A Marosvásárhelyi Napok hivatalos megnyitója jún. 28-án lesz. Ugyancsak 28-án fellépnek a vendégszereplésre érkezett Szegedi Nemzeti Színház művészei is. /(bodolai): Marosvásárhely idei kitüntetettjei. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./2002. március 29.Nem véletlen, hogy a Nastase-kormány éppen a NATO-csatlakozásra váró országok bukaresti csúcsértekezlete előtti héten hozott a háborús bűnösök kultuszát elítélő döntést, valamint a zsidó közösségi tulajdont védő rendeletet. Az sem véletlen, hogy Razvan Theodorescu miniszter a vilniusi csoport tanácskozása idején jelentette be: holokauszt-emlékművet emelnek Románia egyik nagyvárosában. Hiszen kell-e ennél tündöklőbb kirakat Romániának: elítélik Antonescu híveit, illetve azokat, akik szobrot emeltek a marsall tiszteletére, utcákat, tereket neveztek el róla. Az sem véletlen, hogy ez a romániai város éppen Marosvásárhely, és nem Iasi, Botosani vagy netalán Bukarest: a holokauszt-emlékmű olyan helyen készül el, ahol a zsidóirtásért nem a román hatalom, hanem az akkori magyar kormány felelős. Mindenki elégedett, illetve elégtételt kapott: a Nastase-kabinet, a helyi önkormányzat, a marosvásárhelyi zsidó közösség és az amerikai zsidóság, de a román holokauszt-tagadók Paunescu-féle csoportja is. /Salamon Márton László: Kemény dió. = Krónika (Kolozsvár), márc. 29./ Nagy port kavart Marosvásárhelyen a Jurnalul National hasábjain megjelent Markó-nyilatkozat, mely szerint "az RMDSZ nem támogatja a holokauszt-emlékműnek az erdélyi városban való felállítását". A zsidó hitközség vezetői szerint "Markó egész életműve ellentmond ennek a feltételezésnek". Az Izsák Márton által több mint ötven évvel ezelőtt készített alkotás néhány napja került Bukarestbe, ahol szokatlan gyorsasággal kiutalt kormánypénzekből öntik bronzba. Razvan Theodorescu művelődésügyi miniszter bejelentette, hogy a kormány Marosvásárhelyen szándékozik emlékművet állítani a holokauszt áldozatainak. - "A helyi művész által készített szobrot a marosvásárhelyi zsidó közösség kezdeményezésére fogják felállítani; ehhez semmi köze az RMDSZ-nek" – jelentette ki márc. 28-án Theodorescu, aki azt követően nyilatkozott a Jurnalul Nationalnak, hogy – a napilap szerint – Markó Béla elnök tiltakozott az emlékmű felállítására kijelölt helyszín ellen. Markó hangsúlyozta: az RMDSZ csak azokon a településeken támogatja a holokauszt áldozatainak emlékét szolgáló eljárásokat, ahol a történelmi adatok szerint zsidók elleni bűncselekményeket követtek el. A RMDSZ elnökének tiltakozására a miniszter azzal érvelt, hogy "ahogyan Antonescu zsidó származású románokat deportált, ugyanúgy deportált Horthy hadserege magyar zsidókat Erdélyből." Izsák Márton marosvásárhelyi szobrásznak az auschwitzi áldozatok emlékére gipszből készített alkotása 1947 óta áll a Nyár utcai zsidó temető ravatalozójában. "Kétszer is összegyűlt már a pénz a gipszmakett bronzba öntésére, de pénzváltáskor az egész odaveszett. Egy példányt a bukaresti múzeum megrendelésére is elkészítettem, ötven évvel ezelőtt. Azóta várom, hogy egyszer talán kerül pénz és emberi akarat a szobornak egy marosvásárhelyi köztéren történő felállítására – panaszolta az idős művész. "Valósággal mellbevágott Markó Bélának a Jurnalul Nationalban idézett kijelentése. Valószínűbbnek tartom az újságíró tévedését; nem lehet igaz, hogy az RMDSZ-elnök nem nézné jó szemmel a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű felállítását, hiszen egész életműve, emberi hozzáállása ellentmond ennek a feltételezésnek – jelentette ki Sauber Bernát hitközségi elnök a román nyelvű napilap márc. 26-i számában megjelent újságcikk kapcsán. Dorin Florea polgármester a Krónikának azt nyilatkozta: első perctől kezdve támogatója volt az ügynek, sőt területet is felajánlott Izsák Mártonnak, ahol elhelyezhetné a szobrot: a zsinagóga előtt. Fodor Imre alpolgármester szerint a marosvásárhelyi hitközség mindeddig nem kereste meg a városházát a szobor elkészítéséhez való hozzájárulási kérelemmel. Spielmann Mihály városi tanácsos szerint indokolatlan a félelem, hogy egy holokauszt-emlékművel a magyarságra fognak mutogatni. /Antal Erika, Salamon Márton László: Kísért a múlt Vásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), márc. 29./2002. november 18.Életműdíjat adományozott a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége Izsák Márton marosvásárhelyi szobrászművésznek. Nov. 16-án a zsinagógában Sauber Bernát, a helyi hitközség elnöke, Spielmann Mihály, a hitközség tagja és Dorel Dorian, a Romániai Hitközségek Szövetségének elnöke, a zsidó kisebbség parlamenti képviselője, illetve Hunyadi László szobrászművész, egykori tanítvány köszöntötte a nyolcvankilenc éves mestert. Izsák Márton első műalkotását 1946-ban leplezték le Budapesten, utána készítette el a dési deportáltak emlékművét és - többek között - Salamon Ernő, Bartók, Eminescu szobrát. Marosvásárhelyen legismertebb alkotása a két Bolyai szobra. A Keresztelő Szent János-plébániatemplom udvarán ezelőtt három évvel leplezték le Márton Áron püspökről alkotott szobrát. Tavasszal következik az 1948-ban készült, a deportáltak emlékét megörökítő alkotásának felállítása. Hunyadi László szobrász, a mester egykori tanítványa elmondta, a Holokauszt-szoborcsoport nem csupán a zsidóság fájdalmát fejezi ki, hanem a kommunizmus áldozatait is felidézi a szemlélőben. /Antal Erika: Készül az emlékmű. Izsák Márton szobrászművészt díjazták. = Krónika (Kolozsvár), nov. 18./2003. április 14.A Hűségszolgálat Érdemrend Lovagi Rangfokozatát adományozta Ion Iliescu államfő Marosvásárhely három jeles személyiségének, köztük Izsák Márton szobrászművésznek. A kitüntetéseket ápr. 12-én Razvan Theodorescu művelődésügyi és egyházügyi miniszter adta át Ovidiu Natea prefektus, Burkhardt Árpad alprefektus, Virág György megyei tanácselnök, Dorin Florea polgármester, Nicolae Baciut művelődési és egyházügyi igazgató és a megyei közintézmények vezetőinek jelenlétében. Izsák Márton, aki egyúttal 90. születésnapját ünnepelte, meghatottan, örömmel vette át a kitüntetést. /(antalfi): Elnöki kitüntetés marosvásárhelyi személyiségeknek. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 14./ Bensőséges ünnepségen köszöntötték barátai, tisztelői ápr. 12-én Marosvásárhelyen a 90 éves Izsák Márton szobrászművészt. A születésnapi megemlékezésre eljött a kulturális szaktárca minisztere, Razvan Theodorescu is, aki előzőleg a prefektúrán rangos kitüntetést adott át az ünnepeltnek. Ott voltak a megye, a város vezetői, a kulturális élet jelesei, művészkollégák és sokan mások. Razvan Theodorescu a gazdag életmű drámaiságát hangsúlyozta beszédében. Dorin Florea polgármester a köztéri szobrok szerzőjét dicsérte Izsák Márton személyében és a holokauszt emlékére emelendő emlékmű közelgő avatására tért ki. Csegzi Sándor az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság helyi fiókja nevében is szólva, a friss Bolyai-kötetet adta át a két Bolyairól készült szoborkompozíció társszerzőjének. /(nk): Születésnap a Tükörteremben. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 14./2003. április 26.A marosvásárhelyi zsidó lakosok deportálásának 59. évfordulójára és a holokauszt áldozataira emlékezve Marosvásárhelyen emlékművet avatnak május 4-én. Ekkor kerül sor Izsák Márton bronzszobrának leleplezésére. A szobor talapzatán négy márványtáblát helyeznek el, amelyek négy nyelven, héberül, angolul, románul és magyarul hirdetik majd, hogy milyen eseményeknek állított emléket a marosvásárhelyi Zsidó Hitközség. Az avatás napján csak ideiglenes felirat kerül a táblákra, amelyeket majd leszerelnek, és bevésik azt a szöveget, amelyben egy közös megbeszélés során állapodott meg Rasvan Theodorescu művelődési miniszter, NateaOvidiu prefektus, Nicolae Baciu, a megyei művelődési felügyelőség vezetője, Virág György, a megyei tanács elnöke, Dorin Florea polgármester illetve Ausch Sándor, a Zsidó Hitközség vezetője. Fodor Imre alpolgármester úgy tudja, hogy a miniszter javaslatára, utasítására született a tervezett felirat. Fodor Imre véletlenül szerzett tudomást a szövegről, ami váratlanul érte, mivel maga is sokat tett annak érdekében, hogy a szobrot felállítsák. A felirat így hangzik: A marosvásárhelyi és környékbeli zsidók emlékére, akiket a fasiszta magyar rezsim deportált 1944 tavaszán, és akiket a náci haláltáborokban öltek meg. - Ha ebben a formában marad a szöveg, nem veszek részt a felavatáson - hangsúlyozta Fodor Imre, amit a hitközség vezetőjével is közölt, s ajánlatot tett egy árnyaltabb és pontosabb megfogalmazásra, amelyben a fasiszta magyar rezsim helyett az állna, hogy a német csapatok által elfoglalt Magyarországon létrehozott fasiszta rezsim által 1944 tavaszán deportált zsidók emlékére, akiket a náci haláltáborokban öltek meg. Fodor Imre szerint, mivel a helyi hitközség nem ragaszkodik az eredeti szöveghez, az RMDSZ országos vezetőségének kellene erről tárgyalnia a művelődési miniszterrel, amíg a végső szöveg fel nem kerül a táblákra. Ausch Sándor, a Zsidó Hitközség vezetője szerint valóban volt szó arról, hogy a szobor talapzatára kerülő szövegben meg kellene különböztetni, hogy a deportálás ki által történt, és több változatból fogadták el a szóban forgó szöveget. Ugyanakkor elmondta, hogy biztosították Fodor Imre alpolgármestert is arról, hogy a későbbiekben, amikor a végleges táblát felszerelik, közös megegyezés alapján olyan felirat kerül rá, hogy miatta senki se érezze sértve magát. /(bodolai): Milyen felirat kerül a Holokauszt- szoborra? = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 26./2003. április 26.Heves vitát váltott ki az Izsák Márton által készített szoborcsoport talapzatának felirata a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű felavatása előtt alig egy héttel. A nézeteltérés oka a talapzatra írandó "magyar fasiszták" kifejezés. A Pro Europa Liga emberjogi szervezet levélben kérte a szöveg megváltoztatását, miután Spielmann Mihály RMDSZ-es városi tanácsos, a marosvásárhelyi zsidó hitközség tagja beadvánnyal fordult a szervezethez. Érvelése szerint az emlékmű hivatása az áldozatokra való emlékeztetés, nem pedig az elkövetőkre. "Vétkesek minden országban voltak, és nem tesz jót sem a marosvásárhelyi magyarságnak, sem az együttélésnek, ha az emlékmű talapzatán az egyetlen kifejezés, amely a magyarokra vonatkozik a fasizmussal párosul" - fejtette ki Spielmann. Razvan Theodorescu művelődésügyi miniszter a következő szöveget javasolta: "A magyar fasiszta rendszer által 1944 őszén Marosvásárhelyről és környékéről deportált zsidók emlékére." Egy kerekasztal-megbeszélésen - amelyen Ovidiu Natea prefektus, Dorin Florea polgármester, Virág György megyei tanácselnök, Nicolae Baciut, a Maros megyei Művelődési Felügyelőség főfelügyelője és Ausch Sándor, a Zsidó Hitközség titkára vettek részt - a miniszter megerősítette, hogy az emlékmű finanszírozójaként ragaszkodik az általa javasolt változathoz. A Pro Európa Liga emberjogi szervezet vezetője, Haller István levélben fordult Sauber Bernát hitközségi elnökhöz a szöveg megváltoztatása érdekében. Haller diszkriminatívnak nevezte a magyar fasizmusra vonatkozó kifejezésnek az emlékmű talapzatán való hangsúlyozását. Az Izsák Márton marosvásárhelyi szobrász által készített emlékmű felállítása egyébként visszatetszést keltett az RMDSZ soraiban is. Az elsők között szállt síkra a szoborcsoport elhelyezése ellen Markó Béla, az RMDSZ elnöke. Grün László, a marosvásárhelyi zsidó hitközség titkára hangsúlyozta, nem áll szándékukban megnevezni az áldozatok gyilkosainak nemzetiségi hovatartozását. Ebből a megfontolásból a hitközség vezetősége a Remember Holocaust szöveget szándékozik a szoborcsoportra felkerülő emléktáblára feliratozni. Fodor Imre alpolgármester szerint a miniszter által megfogalmazott szöveg ugyan nem számít történelemhamisításnak, de sértő a magyarságra nézve. Fodor két javaslatot tett a hitközség asztalára. Az elsőben az eredeti szövegből a magyar szó mellőzése mellett szólt. A második tulajdonképpen egy ettől kissé eltérő szöveg volna, amely azonban mit sem változtat a lényegen: "A Magyarország elfoglalása után hatalomra került fasiszta rendszer által 1944 tavaszán Marosvásárhelyről és környékéről deportált és a náci lágerekben kivégzett zsidók emlékére." /Antal Erika, Szucher Ervin: Holokausztszobor-vita. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 26./2003. május 5.Máj. 4-én leleplezték Marosvásárhelyen Izsák Márton bronzszobrát, amely a holokauszt helybeli áldozatainak állít emléket. Az avatáson a romániai hitközségek szövetségének vezetője, a temesvári főrabbi, a helyi hivatalosságok és lakosok mellett Skóciából és a világ más tájairól érkezett vendégek vettek részt. Hakohen Menachem, Románia főrabbija és Ovidiu Natea prefektus leplezte le Marosvásárhely díszpolgárának alkotását, amely a fájdalomtól megtört zsidó családot ábrázol. Dr. Neumann Ernő temesvári főrabbi arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy nem elég a zsidógyűlöletet tiltó törvényeket megalkotni, miközben a valóságban továbbra is őrökkel kell megvédeni a zsidó intézményeket, templomokat, óvodákat, temetőket... A kultuszminiszter üzenetében a gyűlöletes diktatúrát, és a magyar csendőrök túlkapásait hangsúlyozta, nem említette az Antonescu diktatúra zsidóellenes bűntetteit. Dorin Florea polgármester a marosvásárhelyi zsidóságnak a város építésében, gazdagításában játszott szerepére emlékezette a hallgatóságot. Spielmann Mihály marosvásárhelyi zsidóként és az RMDSZ képviselőjeként megemlítette Petőfi Sándor és Kossuth Lajos példáját, akik a zsidók egyenjogúságáért álltak ki. Véleménye szerint fölösleges az a két szó, amely a szobor talapzatára a Remember Holocaust! alá kitett román nyelvű táblácskán a fasiszta magyar kormány felelősségére utal. Az ígéretek ellenére a művelődési és vallásügyi miniszter utasítására a szobor talapzatára mégiscsak kitették a vitatott feliratot, az emlékmű felállítását támogató Fodor Imre alpolgármester nem vett részt az avatáson. A közönség egy részének megrökönyödésére viszont az első sorokban foglaltak helyet a marosvásárhelyi Antonescu-kultusz leghangosabb zászlóvivői. /(b. gy.): Felavatták a Holokauszt emlékművet. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 5./ Köztéri holokauszt-emlékművet avattak máj. 4-én. Helyi magyar vélemények szerint Románia úgy kíván saját holokausztjával, a mintegy 270 ezer áldozatot követelő moldvai, besszarábiai és transznisztriai zsidógyilkosságokkal szembenézni, hogy a magyarok elkövette atrocitásokra utal. /Holokauszt-emlékmű Marosvásárhelyen. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./2003. május 20.A marosvásárhelyi Bethlen Gábor Művelődési Egyesület nyilatkozatot adott ki az Izsák Márton által készített Deportáltak emlékművét (holokauszt-emlékmű) kísérő vitáról. Izsák Márton szoborcsoportja mementót állított a közel hatezer elhurcolt marosvásárhelyi zsidó polgártársnak. De hol van a többi zsidó emlékmű, melyeknek Románia-szerte állniuk kellene? Marosvásárhelyen csakis magyar felelősséget emlegetni egy emlékművön feszültségkeltő. Hiszen az Antonescu-kultusz művelői éppen a magyarok kizárólagos bűnösségére kívánnak utalni a romániai holokauszt története kapcsán. /Nyilatkozat. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 20./2004. február 3.Elhunyt Izsák Márton szobrászművész /Galócás, 1913. ápr. 12. – Marosvásárhely, 2004. febr. 1./, több köztéri szobor és kisplasztika alkotója. Két hete Barabás István festőművész kiállításán még megjelent. Marosvásárhelyen többek között Bartók Béla és Mihai Eminescu, Szentgyörgyi István és George Enescu szobormása és a Holokauszt emlékműve áll. Életművéhez tartozik a művészeti középiskola is, amelyet közel három évtizeden át igazgatott, kiváló művészgenerációkat indítva el. /Elhunyt Izsák Márton. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 3./2004. október 13.Gyökeres fordulatot jelent a román politikában, hogy kormányhatározat rögzítette: ezután okt. 9-én emlékeznek meg a Román Holokauszt Napjáról. Hatvanhárom esztendőnek kellett eltelnie a szégyenletes esemény óta, hogy végre legalább egyszer megpróbáljanak szembenézni vele. Okt. 9-e helyett csak 11-én és 12-én került sor megemlékezésekre. Megemlékeznek a romániai holokauszt több mint 400 ezer zsidó áldozatról. Végre kimondják, hogy a transznisztriai események a román történelem szégyenfoltját jelentik. A valódi tényeket már feltárták, papírra vetették, számszerűsítették, adatolták, Matatias Carp könyve, a Holocaust Romániában már a negyvenes évek második felében közkézen forgott, de a román közvélemény, mentegeti és kicsinyíti a menthetetlent. Európában mindegyik ország és nép, mely a zsidók huszadik századi kipusztításában segédkezet adott és részt vett, rátalált a megkövetés és a beismerés valamilyen formájára. Romániának is meg kellett hoznia a döntést. /Cseke Gábor: Mégis holokauszt volt? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 13./ Romániában okt. 12-én első ízben emlékeztek meg hivatalosan a második világháború idején lezajlott zsidóüldözésről. Ion Iliescu államfő és Adrian Nastase miniszterelnök koszorút helyezett el a Zsidó Kórustemplom mellett. Iliescu a parlamentben elmondott beszédében emlékeztetett arra, hogy a Hitlerrel szövetséges Ion Antonescu marsall kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. /Az első megemlékezés Bukarestben. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./ Marosvásárhelyen az 1942. október 9-én elkezdődött bukovinai deportálásokra, illetve arra a hatmillió európai zsidó polgárra emlékeztek, akik hatvan évvel ezelőtt az antiszemitizmus áldozataivá váltak. Az Izsák Márton alkotta Holokauszt-emlékmű előtt Sauber Bernád, a marosvásárhelyi zsidó hitközség elnöke mondott imát az Auschwitzban, illetve a többi haláltáborban elpusztultakért. Szatmárnémetiben egész napos megemlékezést tartottak a holokauszt áldozataiért. /Holokausztnap: felhívás önvizsgálatra. = Krónika (Kolozsvár), okt. 13./2006. június 24.Marosvásárhelyen a Mikszáth Kálmán (ma Artei) utca 4. szám alatt van Izsák Márton, nemrég elhunyt szobrászművész műterme. Itt készültek azok a köztéri szobrok, melyek ma Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és Dés tereit díszítik. Izsák Márton /Galócás, 1913. ápr. 12. – Marosvásárhely, 2004. febr. 1./ családtagjait, rokonait a vészkorszakban vesztette el. Szerette Marosvásárhelyt és óva intette környezetét a gyűlölködéstől, az egymás ellen irányuló rosszindulattól. Budapesten végezte az iparművészeti főiskolát. Diplomamunkája a volt Ludovika parkját díszíti. Később több kis szobra került a bukaresti román királyi palotába is. 1945-ben az ő javaslatára és közbenjárására nyílt meg a marosvásárhelyi magyar tannyelvű Művészeti Líceum, mely román tagozattal is bővült, ennek 1945-től 1974-ig volt az igazgatója, ugyanakkor mint szobrászművész megalkotta Szentgyörgyi István, Mihai Eminescu, Bartók Béla, a Deportáltak és az Ismeretlen katona marosvásárhelyi, Salamon Ernő gyergyószentmiklósi és a Deportáltak dési szobrát. A legsikerültebb művének a Csorvássy Istvánnal 1956-ban készített Bolyaiak szobrát tartotta. A legnagyobb élményt Márton Áron szobrának a megmintázása jelentette számára. 2000. június 24-én került sor Marosvásárhelyen az 1996-ban megmintázott szobor felállítására a Keresztelő Szent János Plébánia udvarán. „Ez volt az utolsó szobrom, amit egy áldott emlékű, bátor, népét szerető emberről megmintáztam” – nyilatkozta Izsák Márton. /Fodor Sándor (S.): A művészeti iskola megálmodója. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 24./2007. március 31.2007. február 25-én a marosvásárhelyi Kövesdombi Unitárius Egyházközség múlt év decemberében felszentelt templomában a tanácstermet Bözödi György Teremnek, a még készülő, ifjúsági és gyermekfoglalkozásoknak szánt helységet Balázs Ferenc Teremnek nevezték el. Kecskés Csaba tiszteletes beszédében a lelkész-író Balázs Ferenc személyiségét idézte meg, Bözödi Györgyről pedig Gálfalvi György, a Látó főszerkesztője, az író barátja beszélt. Az elnevezés ötletgazdája Kuti Márta volt. Marosvásárhelyen számtalan utcát neveznek el olyan személyiségekről, akiknek nemhogy semmi vagy alig van közük a városhoz, de az sem számít, ha tömeggyilkosok, s nemcsak Antonescu, de a 19. századi Ion Buteanuról is elmondható 1849-es „dicső” tettei nyomán utca őrzi a nevét. Ez így van Erdély minden városában. Az új gyarmatosításhoz hozzátartozik a módszer, miszerint „minden a mienk, és mi mindig itt voltunk” stb. Mindenkinek tennie kell a dolgát, ott és azt, amihez legjobban ért. Az egyházaknak nemcsak az a dolga, hogy Isten igéjét hirdessék, hanem az is, hogy az anyanyelven tartott istentiszteletet megőrizzék, az anyanyelv ápolóit, a nemzeti kultúra nagy egyéniségeit felmutassák a jövő nemzedéknek, és emléküket minden lehetséges módon ápolják. Beláthatatlan az az idő, amikor Marosvásárhelyen még egyszer utcát neveznek el Mentovich Ferencről például. 1961-ben a cikkíró a róla elnevezett utcában lakott, de mire elvégezte az egyetemet már rég a Toplita nevet viselte. Tolnai Lajos, Petelei István, Molter Károly, Kemény János, Bözödi György, Sütő András, vagy a kiváló képzőművészek, mint Bordi András, Barabás István, Izsák Márton stb. mikor kapnak utcát, teret, vagy mikor kapja vissza az elorzottat, mint Tolnai vagy Petelei? Erre még várhatunk, de a mi intézményeink, létesítményeink, iskoláink mind-mind nevesíthetők, írta Kuti Márta. Bözödi György (1913–1989) élete a kommunista rendszerben csak börtön, kényszermunka, és icipici nyugalom két házkutatás között, az örökös rettegés között telt el. /Kuti Márta: Névadás – emlékeztetőnek. = Művelődés (Kolozsvár), 2007. március/2007. június 9.Erdélyben az intézményes színész- és rendezőképzésre csak a második világháború után került sor. 1948-ban Kolozsvárott létrejött a Magyar Művészeti Intézet, képzőművészet, zene, színház szakokkal. Az ötvenes évek elején a szakok külön főiskolákká alakultak. 1954. augusztus 14-én kormányrendelet intézkedett arról, hogy a magyar nyelven működő, önálló kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyen folytassa tevékenységét. A marosvásárhelyi illetékeseket is váratlanul érte ez a döntés. Az intézet rektorává a drámaíró Szabó Lajost nevezték ki, aki Zsigmond Ferenc főtitkárral bonyolította le az átköltözést, majd a tanév beindítását. Szabó Lajos, Zsigmond Ferenc és Kovács György közbenjárására a helyi szervek hozzájárultak, hogy a felszámolt pénzügyi iskola épületében (Köteles Sámuel utca 6. sz.) nyerjen végleges elhelyezést az intézet. Marosvásárhely színházkedvelő közönsége az intézet segítségére sietett, bebútorozták az épületet, pótolták a hiányos felszereléseket, biztosították a színészképzés feltételeit. 1962-ben állami segítséggel építették a stúdiótermet, ahol optimális feltételek között képezhették a színinövendékeket. Ugyanebben az évben felavatták Szentgyörgyi István (1842-1931) szobrát, Izsák Márton alkotását. 1976-tól román tagozattal bővült az intézet, melynek végzősei a helyi színháznál tevékenykedhettek, míg a magyar tagozat végzettjei az erdélyi magyar színházak kedvelt színészei lettek. 2004-től zenetanári képzéssel bővült az intézet. /Fodor Sándor S. : Színművészeti Egyetem. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 9./2007. július 31.Ismeretlen tettesek eltüntették az első magyar tragikaként számon tartott Kántorné Engelhardt Anna /1791-1854/ marosvásárhelyi sírjáról a színésznőt ábrázoló bronzplakettet. Szekeres Erzsébet, a plakettet állító Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke valószínűnek tartja, hogy Izsák Márton néhai szobrászművész 1993 júliusában felállított alkotását nem sírgyalázók, hanem ócskavasgyűjtők feszítették le. Kántorné Engelhardt Anna volt a Bánk bán első Gertrudisa az 1833-as kassai bemutatón. A római katolikus temetőben található jeltelen sírjára színésznőtársa, Prielle Kornélia emeltetett síremléket. /Szucher Ervin: Ellopták Kántorné bronzplakettjét. = Krónika (Kolozsvár), júl. 31./2008. október 9.Október 9-én van a romániai holokauszt napja. Marosvásárhelyen, a Kossuth utcai emlékműnél, Izsák Márton szoborcsoportjánál egy nappal korábban tartották a megemlékezést. Négy éve, hogy Romániában e napot hivatalosan a holokauszt napjává nyilvánították. /Mezey Sarolta: Megbocsátani lehet, de feledni soha! = Népújság (Marosvásárhely), okt. 9./2009. november 20.Képzőművészeti szakokon tanuló középiskolás diákok hagyományos tárlatát szervezte meg a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum. A kiállítás most az iskola fennállásának 60. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat része. Az iskola 1949 október elsején alakult, első igazgatójának Izsák Márton szobrászművészt választották. Péter Mária aligazgató románul és magyarul ismertette az iskola történetét. /Nagy Botond: Munkák a Palotában. Reprezentatív tárlat a hatvanadik évfordulón. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 20./2009. december 3.A marosvásárhelyi római katolikus temetőben a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület kezdeményezésére visszahelyezték Kántorné Engelhardt Anna, a nagy magyar drámai színésznő sírjára a portréját ábrázoló plakettet. A korábbi, Izsák Márton néhai szobrász bronzból készült alkotását 2007 júliusában máig ismeretlen tettesek ellopták. A mostani változat alumíniumból készült. Még Csorba András színművész és egykori egyetemi rektor kezdeményezte, hogy gondozzák az 1791–1854 között élt művésznő feledésbe merült síremlékét, 1993 júliusában helyezték ki az eredeti plakettet a sírra. Szekeres Erzsébet vállalta fel akkor és most is, hogy tovább ápolja a művésznő emlékét, ő gondoskodott arról is, hogy az újraöntött plakett visszakerüljön a korábbi helyére. /(vajda): Visszakerült a plakett Kántorné sírjára. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 3./2010. március 10.Hatvan év tükrébenÜnnepel a Művészeti Líceum 1949. december elsején kezdte működését a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum. A megyeszékhelyen már évtizedekkel korábban, még Bernády György idején megkezdődött a művészeti oktatás. 1908-ban Bernády zeneiskolát hozott itt létre, ebből fejlődött ki a későbbi Zenekonzervatórium, melynek első igazgatója Metz Albert hírneves zeneszerző, karmester, hegedűművész volt. A képzőművészeti oktatás 1932-ben kezdődött Marosvásárhelyen Szabad Képzőművészeti Tanfolyam néven. Ezeknek az iskoláknak a hagyományait örökítette tovább a Művészeti Líceum, melynek élén elsőként Izsák Márton szobrászművész állt, első igazgatóhelyettese pedig Kozma Géza zeneszerző, hegedűművész volt. Az évek során az intézmény helyettes vezetőjének tisztségét Trózner Sarolta, Erkel Ferenc dédunokája is betöltötte. A tanintézet első évfolyama 1953-ban ballagott. 1955–56 között a zeneosztályokat – az elemi kivételével – Kolozsvárra költöztették, a képzőművészeti osztályokat pedig szovjet modell szerint műszaki iskola néven a helyi inasiskola hatáskörébe helyezték. Az 1959–1960-es tanévben Zene és Képzőművészeti Általános és Középiskola néven válhatott újra kerek egésszé a helyi művészeti oktatás. 1977 és 1990 között a 18-as Általános Iskola, illetve a Pedagógiai Líceum adott otthont a művészképzésnek. A Művészeti Líceum az 1990-91-es tanévben alakult újra. A Kultúrpalota a kezdetektől fontos szerepet töltött be a művészetis fiatalok életében: nemcsak a zene- és képzőművészeti oktatásnak adott otthont, kisterme hosszú ideig a vidéki diákok szálláshelyéül is szolgált. A tanintézet bentlakása 1980-ban épült fel és 2008-ig működött. A Művészeti Líceum hat évtizede tesz eleget küldetésének, a fiatal tehetségek felkutatásának és művésszé nevelésének, termeiből számos olyan egyéniség került ki, akik felülmúlták mestereiket. Közülük neves szakemberek itthon és sokan a határon túl – Magyarországon, német, francia, olasz földön – kamatoztatták az értékes útravalót. Az iskola hatvanadik születésnapján a jelenlegi diákok március 10-én kiállítással és hangversennyel ünnepelnek. E két rendezvény bizonyára újra alátámasztja azt, amit már sokszor tapasztaltunk: a múzsa az agg falak között is folyamatosan újjászületik. Nagy Székely Ildikó. Forrás Népújság (Marosvásárhely) 2010. szeptember 25.Amiért érdemes élniBeszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal – Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült? – Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat. – Kik voltak a tanárai? – A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak. – Hogyan alakult a pályája az államvizsga után? – 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek. – Ekkor került Erdőszentgyörgyre... – 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat. – Volt-e alkalma, hogy tanítson? – Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom. – Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól. – Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni? – Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért. – Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig! Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely) 2010. október 16.Gyergyó az irodalombanGyergyószentmiklós szellemi életét 1945 után a városi művelődési ház tevékenysége határozta meg. A szépirodalmi élet egy ideig önképzőköri tevékenységre korlátozódott, ott képződött alap a későbbi irodalmi kör számára. 1968 őszétől folyamatos és szervezett köri munka kezdődött Váli József, majd 1969-től Nyisztor Miklós, 1972–73-ban Csata Ambrus vezetésével. Átmeneti hanyatlás után az irodalmi kört 1976-ban Bajna György szervezte újjá; ez alkalommal veszi fel a város jeles költő szülöttje után a Salamon Ernő Irodalmi Kör nevet. Salamon Ernő a város szülötte, 1912. május 15-én jött a világra. Az 1915-ben átadott gimnáziumban érettségizett, 1937-től Marosvásárhelyen élt. 1942 májusában munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnában tífuszt kapott, és 1943. február 27-én egy olasz (?) katona agyonlőtte. Iskolája 1968. február 25-én vette fel a Salamon Ernő nevet, akkor avatták fel Izsák Márton Salamon Ernő-szobrát is. Az irodalmi kör tevékenységét felélénkítette Györffi Kálmán és Szávai Géza jelenléte. Új alkotók kapcsolódtak a közösségbe, köztük Burján Gál Emil, Gál Éva Emese és Kercsó Attila. A kör élén sokáig Kercsó Attila állt. Rendszeressé vált az újonnan megjelenő könyvek szerzőinek előadói meghívása, beillesztve a kör működését az országos szellemi vérkeringésbe. Kiadták az irodalmi kör Találkozások antológiáit, az elsőt 2000-ben, a másodikat a várossá nyilvánítás centenáriumán, 2007-ben. "A nyolcvanas évek második felétől a kör vezetését a legaktívabb, leglelkesebb tagok látták el, mint Gálné Esztegár Ildikó, Gál Éva Emese és Bajna György. Taglétszámunk 20 és 40 között váltakozott. Gelu Pateanut és Szilveszter Lászlót a műfordítás titkairól faggattuk, de Rab János etnobotanikai előadására is szép számmal gyűltünk össze. A Garda Dezső vezette történelmi kör diákjainak dolgozatai mindnyájunk figyelmét lekötötték." (Az előszóból) Az antológia huszonkét szerző írásait ölelte fel. (András Szabolcs, Bajna György, Bábics István, Biró László, Bőjte Balázs, Burján Gál Enikő, Burján G. Emil, Cseke Péter, Czirják Edit, Csata Ambrus, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Gálné Esztegár Ildikó, Gergely Edit, Kedves Tamás Gyopár, Kercsó Attila, Nap Katalin, Panigay Róbert, Papp Attila Zsolt, Raffy Lajos, T. Szabó Edit, Váli József.) Érdekes módon, az 1989-es fordulat után, amikor már nem kellett tartani a "hallgatózóktól", az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott, jegyezte meg egy interjúban Kercsó Attila. Ennek ellenére kéthetenként üléseztek, és 2007 októberében megjelent a második gyűjtemény is, a Találkozások II. A körösök megadták a módját az ünneplésnek. Mintha lakodalom lett volna, úgy megtelt a Szilágyi vendéglő, írta tudósításában Balázs Katalin (Hargita Népe, 2007. október 30.). "A jelen lévő költők és prózaírók (András Szabolcs, Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Eperjessy Kinga, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, dr. Kercsó Attila, Bíró László, Györffi Kálmán és a kör tiszteletbeli tagja, a borszéki Kamenitzky Antal) a kötetben megjelent írásaikból olvastak fel, röviden szólva önmagukról is, melyből kiderült, különböző foglalkozású és látásmódú embereket köt össze Gyergyóban az irodalom, az irodalmi kör". A második gyűjtemény előszavában az alapítók egyike, Bajna György, aki Kercsó Attila halála (2008. március 20.) óta ismét körvezető, megjegyzi: "szerény gyűjteményes kötet ez mindössze, amellyel egy 1962 októbere óta, 45 éve hosszabb megszakítások nélkül működő önképzőkör tagjai próbálnak a 100 éves város előtt tisztelegni. Gyergyószentmiklósi születésű, illetve Gyergyószentmiklóson élő, helyiekké avult tollforgatók. Van ellenben olyan alkotó is, aki nem él városunkban, de a kötet szerkesztői úgy vélték, kimaradhatatlanok: Váli József mint a kör egykori elnöke, Bereczki Károly mint alapító tag, Csata Ernő, illetve Kamenitzky Antal és László Péter Sándor mint a kör tiszteletbeli tagjai". Idén október hetedikén a Súrlott Grádics irodalmi kör és a Baricz Lajos irányította Kolping Család vendégeiként találkozott az olvasókkal két régi "Salamon Ernő-s": Bajna György (1947) és Györffi Kálmán (1945). Számos gyergyói gyökerű olvasó, helybeliek, városiak várták érdeklődéssel őket. (Társaik, Gál Éva Emese, Burján Emil, Panigay Róbert, Bákai Magdolna kényszerű okok miatt nem jöhettek el.) Szó esett a húszezres városka irodalmáról, a kör történetéről. A Grádics vezetője Kercsó Attilára emlékezett, ízelítőt nyújtva költészetéből. Felolvasta a szerző 2005-ben megjelent, Gerlék a lármafán című könyvének kötetzáró Sírversét is: "Én csupán önzésből féltem a haláltól, / Azért nem bántottam, hogy senkit ne bántson, / és az elmúlást is addig dédelgettem, / Amíg bölcsőjébe ő fektetett engem." Ismertették röviden Panigay Róbert vadásztörténet-író és a képzőművész-költő házaspár, Burján Emil és Burján Gál Emese munkásságát. Gál Éva Emese verseiből Szabó Mária és Bölöni Domokos olvasott fel. Idézzük az Ima a Székelyföldért záró sorait: "Uram! Űzd ki magadból azt az árnyat, / ami gátat vet a székely hazának, / hogy otthonunk maradjon ez a föld, // s ne hatalmaskodjanak sarlatánok / itt, ahol menteni kell a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld!" Bajna György tekintettel volt a fiatal nemzedékre, gyermekverssel kezdett, majd szép karácsonyi költeményekkel előlegezte meg a szeretet ünnepét, és egyik karcolatát is felolvasta. Sokoldalú ember Bajna, nem hiába próbált ki féltucatnál is több foglalkozást, míg az újságírás lett a kenyere, mára pedig "ha újságíró lehet ilyen, akkor nyugdíjas vagyok". Szülővárosát úgy ismeri, mint a tenyerét, legújabb könyve egy kiskalauz, Utcáim – Gyergyószentmiklós utcáinak rövid története: tévés munkálkodásának csöppet sem mellékes "terméke"; megszületését a helyi tévében sugárzott sorozat iránti fokozott érdeklődés ösztönözte. Györffi Kálmánt vásárhelyiként ismerték olvasói és barátai, kevesebben tudják, hogy magyar szakos tanárként gyergyói iskolákban tanított, ott le is telepedett. 1980-tól újságíróskodott, míg el nem lehetetlenítették. Erről Szőcs István mesélt Karácsonyi Zsoltnak a Helikon 2008. augusztus 10-i számában megjelent interjújában: "Emlékszem, hogy nálunk, az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Györffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: – Kálmán, ülj le a seggedre! –, és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját." Györffi rövid magyarországi "kitérő" után visszaköltözött Gyergyóba, ismét tanár, eljárogat az irodalmi körre is, és a toll sem esett ki a kezéből. A közönség nagy élvezettel hallgatta a Székelyföld októberi számában megjelent, Az öreg pincér balladája című ironikus novelláját, hatalmas tapssal jutalmazva a felolvasást. A kolpingosok versmondói Muresán Kilyén Emma irányításával rövid összeállítással emlékeztek az aradi vértanúkra, a Simon Kinga vezette Szent Cecília együttes az őszhöz, szürethez illő énekeket adott elő, Szántó Árpád daltulajdonos pedig ezúttal sem hagyta ki az alkalmat, és általános derültség közepette elzengte a Súrlott Grádics kör (Nagy Miklós Kund szövegére komponált) "himnuszát". Damján B. Sándor, Népújság (Marosvásárhely) 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. március 11.Elkezdik a megrongált gyergyói szobrok helyreállításátA néhány héttel ezelőtt megbecstelenített köztéri szobrok helyreállításának módját keresi Gyergyószentmiklós önkormányzata, közösen a művészekkel. A hivatal által a rendőrségen lehett hét darab feljelentésre mai napig nem érkezett válasz. Az önkormányzat felkérésére dr. Jakab Gyula járt utána annak, hogy a megrongált Jakab Antal emlékmű hogyan lenne helyreállítható. Mint kiderült, az újfalvi andezitből készült emlékkövet használt szerves olajjal öntötték le az elkövetők. Megtisztításához speciális Akemi-vegyszerre van szükség, amely néhány milliméteres vastagságban rákenve képes az olaj felszívására. Elképzelhető, hogy a betűkből nem teljes mértékben szívódik fel az olaj, azokat fekete vagy bronz színűre festenék, amennyiben a napokban sikerül az emlékkövet megtisztítani az olajtól. A vegyszer hidegben nem használható 5 fok alatt, a kőnek tehát előbb fel kell melegednie kellőképpen ahhoz, hogy használható legyen a szer. Jakab Gyula reméli, hogy a keddi meleg időjárás szerdán is kitart, ha megfelelően alakul délelőtt folyamán a hőmérséklet, akkor tesztelik a vegyszert a kő egy kis felületén már szerdán. Ha a minta-felületen sikerrel jár a helyreállítás, akkor a teljes andezit darab megtisztítására számíthatunk az elkövetkező napokban. Ezt követően egy speciális tisztítószerrel kell majd a teljes emlékkövet letakarítani. A helyreállítás értéke több száz lejre rúg. Fejér Dávid szobrának egészen új mása készül, Burján Gál Emil, szobrászművész műhelyében, a szobor ugyanis igencsak megrongálódott az elmúlt években. Az új mellszobor elkészültét követően őt megillető új helyszínre is kerül az alkotás, a Városi Kórház udvarára. Fogarasy Mihály püspök bronzszobrának talapzatán Jakab Gyula javaslatára a teljes márványlapborítás cseréje lenne megoldás. A püspök bronz mellszobrának megtisztításához pedig csíkszeredai bronzművesektől érkezik majd javaslat, hiszen a fém nem egyszerű bronz, hanem patinásítva is van, emiatt, nagyon körültekintően kell a tisztítószert megválasztani, hogy az alkotás ne sérüljön jelentősen. Szinte reménytelen Kossuth szobrának helyreállítása Miholcsa József, a Kossuth-szobor készítője az önkormányzat illetékeseinek kérdésére elmondta, a szobor igencsak megrongálódott. A festék a hajszálrepedések kitöltésével jelentős kárt tett az alkotásban, ezért kevés remény van a helyreállításra. Egyelőre megoldást próbál keresni az alkotóval közösen a helyreállítások koordinálásával megbízott önkormányzati cég. Gyergyószentmiklóson található szobrok jegyzékében az alábbiak szerepelnek: Salamon Ernő kőszobra, Izsák Márton alkotása 1970-ben; Fogarasy Mihály püspök bronzszobra 1991-ben; Szent Miklós-szobor, Burján–Gál Emil alkotása, 1993-ban; dr. Fejér Dávid mellszobra, Burján-Gál Emil alkotása 1994-ben; Petőfi Sándor-szobor, Bálint Károly bronzból készült alkotása, 1996-ban; a betonból készült Kossuth-szobor, Miholcsa József alkotása, 1997-ben; Bethlen Gábor mellszobra, bronzból, 2005-ben lett állítva, a legutóbbi Jakab Antal-emlékmű pedig 2010 óta áll a püspökről elnevezett téren. Csibi Márti maszol.ro, 2014. május 26.Erőltetett emlékeztetésA bukaresti Elie Wiesel Nemzeti Holokausztkutató Intézet és a közlekedési minisztérium emléktáblákat helyezett el 12 vasútállomás homlokzatán az onnan deportált zsidók emlékére. Rendkívül szomorúnak tartom, hogy az emléktáblák „a fasiszta Horthy rezsimre” emlékeztető szövegük által magyargyűlöletre és történelemhamisításra szólítanak fel, ráadásul a táblaavató akció csupán Észak-Erdély vasútállomásaira vonatkozik. Még elszomorítóbb, hogy mindez akkor történik, amikor európai parlamenti választásokra készül Románia is, ráadásul az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett asszisztenciájával és egyelőre tiltakozása nélkül. Fájdalom és ítélet társítása A holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából Marosvásárhely és annak lakossága is újabb emléktáblával „gazdagodott”. Ezúttal a nagyállomás kétnyelvű felirata közelében szintén román és magyar nyelven hirdeti a szöveg az utazó vagy az emléktábla iránt érdeklődő számára az észak-erdélyi holokauszt fájdalmát és egyúttal az akkoriban hatalmon lévő horthysta-fasiszta magyar csendőrség embertelenségét. A pontos szöveg: „A magyar csendőrség a Horthy-rezsim fasiszta jellegű uralma alatt álló Észak-Erdélyből 131 639 zsidót – férfiakat, nőket, gyerekeket – deportált 1944 május-júniusában. A náci hatóságoknak átadott zsidók többsége haláltáborokban pusztult el. Marosvásárhely vasútállomásáról 1944. május 27-én és 30-án összesen 6386 zsidót deportáltak. Emlékezetünkben őrizzük e szörnyű tragédiát a jövő generációk okulására. Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Intézet – 2014. május”. A közösségi fájdalom és a közösségi ítélet társítása nem idegen a marosvásárhelyiek számára. A Kossuth (bocsánat: Călăraşilor) utcában, nem messze a világszabadság diadalában bízó Petőfi szobrától, a 2003. május 3-án felállított holokauszt-emlékmű, a zsidó származású Izsák Márton szobrászművész alkotása mellett román nyelvű fekete márványtábla emlékezik meg a marosvásárhelyi és környékbeli zsidó áldozatokról, „akiket a fasiszta Magyar kormány deportált 1944 tavaszán”. Megjegyzendő: bár a tavalyi emlékmű-felújításkor az illetékesek eltüntették az eredeti gyalázó szöveget, és úgy tűnt, hogy „lemondanak róla”, mindez csak az ígéret megszokott be nem tartásának bizonyult. És ha visszamegyünk az időben, egyéb emléktáblák már román közösségi hősiességről és fájdalomról szólnak, miközben szándékos társításképpen a magyargyűlölet éppúgy közvetlenül felsejlik bennük. Horthysta-fasiszta ősei bűneiről a Bernády György polgármester által építtetett egykori városháza, mai megyeháza bejárati falára elhelyezett „emléktábla-gyűjtemény” emlékezteti az egykori székely főváros arra haladó magyar polgárait. A főbejárat két oldalán elhelyezett két márványtábla az első és a második világháborúban a nemzet újraegyesítéséért küzdő román katonáknak állít emléket. Mivel 1918. december elsején még nem lehetett szidni sem Horthyt, sem a magyarok fasiszta ideológiáját, ezért az emléktábla felállítói szokatlan „bravúros húzással” csempészték üzenetüket a szöveg utolsó részébe. Azt tudatván, hogy az emlékművet 1919. december 2-án állították fel Marosvásárhely polgárai, majd 1940 őszén megsemmisítették a horthysták, végül 1991. szeptember 28-án újraállították. Ugyanaznap, egyszerre avatták a második világháborús emléktáblát, amelynek főszövegébe már be lehetett írni a „horthysta terror” és a „4 év megaláztatás” üzeneteit. Érdekes egybeesés, hogy egy héttel a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű avatása előtt jelent meg egy újabb tábla a megyeházán. Ez az itt raboskodó 35 román személynek állít emléket, miközben nem felejtkezik el megemlíteni, hogy az eredetileg 1936-ban, a szomorú esemény húszéves évfordulóján emelt táblát a horthysták 1940 szeptemberében megsemmisítették. Hogy a megnevezettek léteztek-e, vagy sem, azt nem tudom, de valószínűleg azok állíthatták az emléktáblát, akik akkoriban negyvenezer román áldozatot sirattak el a kossuthista (-horthysta-fasiszta) magyar kormány bűneként. Érdekes egybeesések, szomorú hasonlóságok... Kivándoroltak „népszámlálása” Kérdem én: az emléktábla-állíttatók számára mi volt fontosabb: az őszinte megemlékezésre, „a jövő generációk okulására” való felhívás vagy a horthysta gyökerű-ősű magyarok, a leszármazottak számára frusztráló üzenet megfogalmazása? Szeretném hinni: az előbbi volt az indíték. De miért van szükség Marosvásárhelyen, az együttélés és együttgondolkodás szempontjából amúgyis „beteges” városban a hasonló szöveg- és képzettársításokra? Akár akarva, akár – legyünk jóhiszeműek – akaratlanul, a válasz borítékolható: mert az 1992 és 2011 közötti népszámlálások huszonötezres vesztesége ellenére még mindig sokan élünk magyarok ebben a városban. Vagy más szavakkal: a legtöbb magyar egy tömbben még mindig Marosvásárhelyen él a magyar államhatárokon túl. Esetleg továbbgondolva: miközben nekünk minden itthon maradt magyar számít, addig a román nacionalizmus azokat számlálgatja, akik tudatos-tudattalan megalázottságukban, frusztráltságukban, másodrendűségükben örökre elhagyják a várost. Akik nem azért akarnak gyermeket maguknak, hogy emléktáblák szövegei üzenjenek számukra az idők végtelenségéig, felelevenítve nagyapáik, dédapáik, ükapáik bűneit. A román grandomán, történelemhamisító, hangulatkeltő törekvéseket már jól ismerjük. A legnagyobb nemzeti zászló birtokosaként Guiness-rekorderek lettünk, kétezer-ötszáz éves történelmet kreáltunk, kitaláltuk a kontinuitáselméletet és az utólag tudatosult nemzetegyesítő törekvéseket – sorolhatja büszkén az elmúlt száz év propagandapolitikáján nevelkedett hazafi. Sajnos kevesen hallgatnak az eszükre a szívük helyett. Pedig nemcsak a román állampolgárokról kialakított külföldi összkép szégyellnivaló időnként, hanem az is szegénységi bizonyítvány, hogy a román nemzeti hősökre leadott szavazatok listáján 4. helyezett Nicolae Ceauşescu, 6. Vlad Ţepeş és 10. Ion Antonescu. Bár a történelem egy rendkívül képlékeny és politikafüggő tudományágazat, engedtessék megjegyezni, hogy azért történelmi tények is léteznek. Ilyen vitathatatlan történelmi tény, hogy Ion Antonescu tábornokot háborús bűnösként kivégezték. De az is, hogy miközben Nürnbergben a fasiszta bűnösök felett ítélkeztek, a német, majd amerikai fogságba került Horthy Miklóst tanúként hallgatta ki a nemzetközi törvényszék. Sokféle érzés, vélemény fogalmazódhat meg románnak, magyarnak, zsidónak, németnek, cigánynak a szívében és az agyában, de aki a történelmi tényeket nem tiszteli, vagy legalábbis nem veszi figyelembe, akár Antonescuról vagy Horthyról legyen szó, az történelemhamisító. Képviselhet bármely hatalmat, mégis saját árnyékának a korlátai között él. De lépjünk csak ki városunk nacionalista, az európaiságtól távol álló szűklátókörűségéből! Vajon az Európai Unió világháborút viselt országainak a vasútállomásai és megyeházai a fasiszta terror túlkapásaira figyelmeztetik lépten-nyomon saját lakosaikat és egyúttal az európai polgárt, a világpolgárt is? Vagy közelebbről: hol található vagy mikor lesz felállítva az Észak-Erdély nélküli Románia zsidó áldozatainak az emléktáblája? Hirsch Lili hajtincsei Nemrég jártam a Suceava megyei Radócon (Rădăuţi), és megcsodálhattam a Tăriceanu-kormány által felújított zsinagógát – másokat gyalázó emléktábla nélkül. Az éjszakát Hadikfalva utolsó zsidó lakosánál, a bukovinai magyar értékeket mentő Furman Radunál töltöttem, vendégszeretetét és barátságát élvezve. Jeruzsálembe is elzarándokoltam, keresztyén emberként Krisztus útját járva. De nem feledkeztem el magammal vinni néhány kavicsot az udvarunkról, melyeket az Aranykapu megnyitására, a Messiás érkezésére váró holtak sírjára helyeztem el. És elérzékenyültem a Yad Vashem Holokausztmúzeumban, amikor Radnóti Miklós kézírását és a szilágysomlyói Markovits család szomorú történetét olvastam, de legfőképpen akkor, amikor a tizenkét éves marosvásárhelyi kislány, az ártatlan áldozat, Hirsch Lili gyönyörű hajtincseit szemléltem a tárlóban. Horthyról sem Jeruzsálemben, sem Auschwitzban nem írnak annyi rosszat, mint Marosvásárhelyen. Még ott is elismerik, hogy amíg ő volt az ország valós ura, az 1944. március 19-ei német megszállásig a zsidók viszonylagos biztonságban, bár kétségtelenül hátrányosan megkülönböztetve élhettek Magyarország területén. Az erőskezű tengernagy kormányzói gyengesége ütközött ki, amikor a nyilas hatalomátvételig elfogadta a kompromisszumot és annak deportálási szörnyűségeit, képtelen volt kitörni ebből a kényszerhelyzetből. Vajon az ő helyében más mit tehetett, mit tett volna? Miért emlékeztetnek engem mások büntetlenül az őseim állítólagos bűneire? Éppen ott, ahol élek. És ha igen, számukra – legyenek keresztyének vagy zsidók – miért nincs bűnbocsánat? A győztes szégyenét meddig kell még elhordoznia a vesztesnek? Vajon a valós megbékélést vagy a szélsőjobboldali eszmék ellenreakciószerű terjedését szolgálják az ilyen és ehhez hasonló tettek, emléktábla-avatások? Mi, észak-erdélyi és dél-erdélyi magyarok nem ilyen egyenjogúságot és nem ilyen kétnyelvűséget akarunk! A „strada Gării utcán” nem óhajtunk olyan kétnyelvű táblát, amilyet a minap avattak! Mint jogállamban élők, uniós tagország polgárai nem szeretnénk az elítélteket összemosni a tanúkkal. Mélységesen szégyelljük, közösségünkre nézve rendkívül megalázónak tartjuk, hogy negyedszázados demokrácia és tizenöt éves kormányzati szereplés után Ion Antonescu és nemzeti költőnk-írónk, Wass Albert közzé még ma is egyenlőségjelet tesznek: háborús bűnösök mindketten! Nem hinném, hogy nekünk is provokáló emléktáblákat kellene felállítanunk, vagy eltüntetett szobrainkat lépten-nyomon megjelölnünk olyan feliratokkal, miszerint a nacionalista román kormányzat semmisítette meg azokat. Sokkal inkább békességre, szeretetre, egymás tiszteletére kellene felszólítanunk embertársainkat. Nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Békességet! Shalom! Dr. Ábrám Zoltán A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. Krónika (Kolozsvár) 2014. július 15.Méltatlanul elfeledett életmű – Román Viktor szobrászati kiállításaJúlius 17-én, csütörtökön 18 órakor nyílik meg Román Viktor (1937–1995) szobrász Homoródtól Párizsig című emlékkiállítása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében. A kiállítást Márton Árpád festőművész és Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora méltatja. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató. Román Viktor a 20. századi modern szobrászat kiemelkedő egyéniségei közé tartozik. Egy kis homoródmenti székely közösségből került a marosvásárhelyi Művészeti Iskolába, mint az agyagot nagy elszántsággal és érdeklődéssel modelláló ifjú – olvqasható a múzeum közleményében. Szobrásztanára, Izsák Márton biztatására a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább magát. Ugyan a klasszikus formaalkotás hullámával haladt az 1950-es évek szocreál elvárásainak, népi valóságábrázolásának vonalán, de törekvő ösztöneire hagyatkozva csakhamar a modernista irányzat követője lett. Nemcsak formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel, de a szocreál elveket megtörő témaválasztásával is korán feltűnést keltett. Felismerve az elvonatkoztató, térrel játszó, absztraktizáló lehetőségeket, az 1960-as évek első felétől stilizált művészi „darabokat” hozott létre. Pályázatokon való részvétele a nyugati világ műkritikusainak figyelmét is felkeltette. 1968-as nyugatra telepedése hozta meg számára az alkotói kibontakozást. Így előbb a londoni College of Art-ban dolgozott, majd végérvényesen a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett. Folyton kísérletező, alakzategyszerűsítő művei, hatásos köztéri szobrai a 20. század jelentős modern szobrászainak sorába emelték, olyan alkotók mellé, mint Henry Moore, Lynn Chadwick, Van Thienen, Augustin Canderas vagy Étienne Hajdu. Egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalta azt. Motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik. A mostani székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész testvérének, Román Elemérnek a tulajdona. „Ez egy hiánypótló tárlat, amely vissza kívánja hozni az erdélyi közönség számára ezt a méltatlanul elfeledett életművet” – áll a közleményben. A tárlat augusztus 25-ig lesz látogatható Sepsiszentgyörgyön. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-39
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
